Egy kis tangó történelem

(Ecsedy Áron)

Egy férfi. Egy prostituált. A századeleji Buenos Aires egy sötét külvárosi sikátora.

A nő kihívó pillantással csábítja magához a férfit.

A férfi közelebb lép és átkarolja a nőt.

Táncolnak.

Egyszer csak a nő kacérkodni kezd a férfi válla felett egy idegennel.

A férfit elönti a féltékenység, mire a nő eltaszítja magától.

A férfi feldühödik,

de a nő kineveti.

A férfi erőszakkal magához rántja.

A nő szerelmesen megadja magát.

A férfi megnyugszik, és táncolna tovább, de a nő kibontja magát az öleléséből.

Odasétál a másikhoz.

A magára hagyott kést ránt és rátámad az idegenre.

Félkörívben kerülgetve méregetik egymást,

majd a férfi támad,

 

de a másik kezében is penge villan.

A férfi vérbe fagyva marad a sikátorban.

A nő elsétál a győztessel

és közben rákacsint az egyik kapualjban álló jóképű bámészkódóra.

A legtöbben ilyen és hasonló sztereotípiákat kapcsolnak a tangóhoz. Ez a kép fokozatosan alakult ki az elmúlt 120-140 évben, és - sajnos bármilyen csábítóan, egzotikusan és magával ragadóan hangzik is -, ez így ebben a formában nem több mint mese. Az érdekesség, hogy a tangónak ezt az egzoticizált imidzsét nem a legújabb idők, sőt még csak nem is az ilyesmire mindig éhes Európa alakította ki.

A tangó eredeti - a lehető legalacsonyabb rangú - társadalmi gyökerei miatt már dél-amerikai hazájában is jócskán sminkeltek rajta. Ezt viszonylag könnyen megtehették, hiszen a tangó első formáit olyan emberek alakították, faragták ki, akik a történelemben többnyire csak akkor hagynak nyomot, ha meghalnak valamelyik háborúban, jórészt írástudatlanok és társadalmi életükről, zenéjükről, kulturális szokásaikról az utókornak csak akkor van tudomása, ha ezeket egy lelkes néprajztudós rögzíti.

Sajnos ez a XIX. század végi Buenos Airesben ez nem történt meg. A korai szakaszról főleg későbbi elbeszélők - nyilvánvalóan valamennyire szubjektív - leírásai alapján tudunk valamit. A zenéről már a XX. század elejétől vannak megbízható beszámolóink, de a táncról - egy-két dokumentum kivételével - csak a 40-es évek kezdetétől található nagyobb mennyiségű megbízható forrás. A következőkben elsősorban a létező források általam és más szerzők által értelmezett változatát olvashatják.

A tangó zenei gyökerei rendkívül sokszínűek és természetesen és téma kutatói mást és mást hangsúlyoznak ki belőlük. Ami biztos, hogy különböző európai - nagyrészt tánc és/vagy népzenei - műfajok többször ki-be importált-exportált változataiból tevődött össze. Az egyik különválasztható csoport a Spanyolországból származó különböző dallamok és ritmusok keveredéséből kialakult argentin népzenei motívumok, amelyeket gyűjtőnéven Musica Criolla-ának neveznek. Ebben sok különböző daltípus keveredik, amelyek olyan nevekre hallgatnak, mint milonga (pontosan milonga campera, ennek a szónak a jelentése igen sokrétű, de erről majd később), estilo, vidalita, cifra, cielito, huella, tonada, gato, chacarera. Ehhez később már "hozzáértelmezik" az ugyancsak spanyol erdetű, de Kubában kialakult (majd Spanyolországba visszaimportált és Argentínába továbbexportált) habanera műfajt, amelynek mély (és a mai napig hallható) hatása volt a tangóra. A másik nagy csoportban a közvetlen európai importból származó, a bevándorlók által magukkal hozott táncok találhatók. Ezek között főleg a polka és a mazurka a domináns. A harmadik elem az afrikai eredetű ritmika. Ezzel kapcsolatban sok ellentmondó vélemény létezik. Én úgy érzem, hogy a tangóban az afrikai elem bár itt-ott felismerhető, de a zene és a tánc lényeges karakterét mégsem ez adja. Az Afrikából behurcolt rabszolgák kultúrája más országokban is befolyásolta a helyi zenei és táncirányzatokat, de ez még sem járt a karakter felismerhető változásával. Inkább csak színesebbé váltak.

Ezek a zenei gyökerek 1850-1900 között olvadtak össze, hogy kialakítsák azt a tangót, amit már tényleg meghatározható, elkülöníthető műfajként ismerhetünk fel. Fontos megjegyezni, hogy a korai tangó vidám hangulatú volt, sokkalta gyorsabb tempóval.

A tangó tánc és a korabeli társadalmi rétegződés, valamint a társasági élet jellege nagyon szorosan összefonódik. Az 1880-as évekre megindul Argentína gazdasági fellendülése. A modern kommunikáció és a vasút megjelenésével, valamint az őslakos indiánok kiszorításával, letelepítésével óriási mezőgazdasági potenciál tárult fel. A fél földrésznyi Argentina lakossága 1869-ben az első népszámláláskor alig 1.800.000, Buenos Airesé 150.000, ami javarészt spanyol telepesek, a fekete rabszolgák és őslakosok leszármazottaiból állt. Argentína lett az Egyesült Államok után a második legkeresettebb bevándorlási cél. A lakosság 1914-re eléri a 8 milliót. Buenos Aires lakossága a 1.500.000 -t. Ez a hirtelen népességnövekedés és a velejáró etnikai kavalkád volt a bölcsője a tangónak, ami nélkül valószínűleg nem lett volna ilyen sikeres.
Fontos tudni, hogy a tánc csak az európai tangóláz kitörése után kapja az "argentin" jelzőt, és csak a huszas években adoptálja a műfajt Argentína teljes lakossága. Előtte csak egy nagyon alacsony társasdalmi státuszú réteg zenéje és tánca volt Buenos Aires és Montevideo (a szomszédos Uruguay fővárosa, a La Plata folyó túlpartján) külvárosi negyedeiben.

A XIX. századi és XX. század eleji Argentínában a főleg mezőgazdasági célú bevándorlás és telepesség mellékhatásaként aránytalanul kevés a nő volt a populáción belül. Így a férfiaknak két lehetőségük volt nehézségek nélkül női társaságba kerülni: prostituálthoz fordulni, vagy táncolni menni (ez - mint minden latin országban - elég népszerű volt). A prostituált egyszerű és egyértelmű üzlet. Viszont ha egy korabeli férfiember a bordélyon kívül, "rendes" nővel akart megismerkedni, a fenti aránytalanság miatt óriási versenyhelyzettel találta magát szemben. Így a cél érdekében minden eszközt be kellett vetnie. Ez az alaphelyzet adja a tangónak például a macho karakterét, vagy azt a tradíciót, hogy férfiak férfiakkal táncolnak (homoszexuális felhang nélkül), illetve a vezetés jellegét: a nő csak követ, míg a férfi vezetéséből minden mozdulat kiderül. Egy kutató szerint általában a férfiak egymással gyakoroltak. Ennek az egyszerű kiváltó oka a versenyhelyzet volt, ami arra késztette őket, hogy jól felkészülve kerüljenek női társaságba. Elvégre is a jó táncosokkal elhalmozott hölgyeknek semmi okuk nem volt kezdőket pesztrálni. Ez a tanulási eljárás egészen az ötvenes évekig fennmaradt. Egy kutató, az 1940-es években aktív táncosokat számoltatott be arról, hogyan tanultak meg táncolni. A beszámolók szerint minden férfi először a női szerepet tanulta (méghozzá sokáig - legalább 9 hónapig), majd megtanultak vezetni (ez sem volt rövidebb 2 évnél!) és csak ezután merészkedtek el táncolni egy nővel. Bár vélhetően ez a korai időszakban még nem vették ennyire komolyan, de a folyamat hasonló lehetett - ha nem is ilyen hosszadalmas. A nők ennél sokkal jobb helyzetben voltak - bár a jelek arra is utalnak, hogy ők is gyakoroltak nőnemű rokonaik, barátaik segítségével - hiszen a férfiak eleve arra voltak felkészülve, hogy akár gyenge tudású táncosnővel is tudjanak táncolni. Elvégre is a tánc csak egy eszköz volt a "cél" elérése érdekében.

A tangó összefüggése a bordélyházakkal és a prostitúcióval tagadhatatlan. Ellenben az a kijelentés, hogy itt alakult ki, vagy hogy a prostituált és kitartottja kapcsolatát szimbolizálja valószínűleg csak a XX. század egzotikumra éhes - főleg európai - közönsége alakította ki - bár nem alap nélkül. Mivel a tangó "feltalálói" nagyrészt írástudatlanok voltak - és nem is motiválta őket semmi, hogy rögzítsék a mindennapi életüket -, így az első beszámolók a tangóról olyan felső és középosztálybeliektől származnak, akik valamilyen módón kapcsolatba kerültek vele. Márpedig, a tangó az 1910-es évekig a legszegényebbek tánca volt, és a felsőbb rétegek semmilyen körülmények között sem keveredtek a munkásosztállyal. Kivéve a bordélyházat. Persze lényeges szempont volt az is, hogy ebben a korai időszakban - rögzített zene nem lévén - csak élő zenére lehetett táncolni és ebben a közegben hivatásos zenészeket csak a bordélyok (illetve ilyen szolgáltatást is nyújtó sokféle név alatt működő "többfunkciós" intézmények) tudtak megfizetni.

A korai "profi" zenekarok és zenészek autodidakta módon tanultak meg zenélni és sokaknak olyan civil foglalkozásaik voltak, mint festő-mázoló, cipőpucoló (nagyon sokan kezdték így) vagy kikötői rakodómunkás. Az átlagos munkásosztálybeliek között viszonylag sokan tudtak valamilyen szinten bánni hangszerekkel. Csaknem minden bérházban akadt két-három ember aki játszott valamilyen hangszeren.

Az 1910-es évekre a tangó már nem csak a munkásosztály tánca volt, már nem csak a bérházak udvarán, az utcasarkon és a bordélyokban lehetett hallani, de ekkor még mindig messze volt attól, hogy széles körben elfogadják. Tangó zenét ebben az időben főleg zongorára komponálták és a zenekar - szakszóval - "a la parrilla" (szleng: "grillen sütve" - vagyis improvizálva) játszotta hozzá a kíséretet. Már volt egy-két zenekar akik a lemezt is felvettek és a tangó népszerűsége egyre nőtt, de már nem csak a munkásosztályon belül. Ekkor azonban történt valami váratlan: 1912-ben Franciaországban, az ott sűrűn megforduló argentin dendik (nino bien - "jófiúk") egyike, egy főleg arisztokraták és a felső burzsoázia által látogatott fogadáson tangót adott elő. A változásra és különlegességekre éhes párizsi sznobok azonnal rákaptak az új táncra, ami 1913-ra szabályos tangóőrületté nőtte ki magát.

Európa-szerte tömegével tartottak ún. tangó-teadélutánokat. A ruhadivat is azonnal megváltozott, hogy kényelmessé tegye az új táncot: az addig vízszintes, szem elé lógó toll kalapdísz függőlegesen a fej fölé került, majd a kalap szinte el is tűnt. A korábbi viktoriánus többrétegű szoknyát felváltja a testhez jobban simuló, középen szétválasztott tulipán alakú szoknya, amely több mozgásteret hagy a lábaknak. De nem csak a ruha lett tangós. Minden elképzelhető dologra ráaggatták a "tangó" jelzőt. Tangó-harisnya, tangó-fűző - és igen - a tangó színe a rikító narancssárga lett. A hagyomány szerint egy selyemkereskedő nyakán maradt néhány tekercs rikító narancsszínű anyag, amit kitett a kirakatba "tangó" fantázianévvel. A hatás nem maradt el, mert pár óra alatt elkapkodták és még többet rendeltek belőle. Viszont az árnyalatot nem tudta utánrendelni a kereskedő, így mások is beszálltak a versenybe. Ezért a világos citromtól a sötétnarancsig mindenféle anyagot úgy adtak el mint "tangó" színűt.

Az európai siker után a tangó amnesztiát kapott szülőhazájában, Argentínában is. A reputációjukra különösen odafigyelő felsőbb társadalmi rétegek az európai arisztokrácia jóváhagyása után már magukénak tudták tekinteni a saját népük táncát. Persze fontos megjegyezni, hogy Európa egyszerűsített a tangón és főleg: szalonképessé tette, amire az argentin arisztokraták nem győztek eleget hivatkozni. Fontos azt is megjegyezni, hogy innen válik szét az ún. európai és argentin tangó története, főleg, hogy Európában - a tangólázat kihasználva - nem kevés kontár építi bele a saját ötleteit, de a hivatásos tanárok is a saját szájuk íze szerint alakítgatják a táncot. A tangó zene is rövid idő alatt beépül az európai zenébe, és egy idő után már minden tangós ritmust és motívumokat tartalmazó zene a tangó nevet kapja. Az Argentinába visszaimportált változat elsősorban a visszafogottságot és eleganciát viszi bele a táncba, ideológiát adva a "Tango de Salón" néven ismert "autentikus" tangó stílushoz. (Lábjegyzetként: a jól definiáltnak tűnő stílusok sem jól definiáltak. Így hiába hívnak valamit apiladonak, milongueronak vagy salonnak ezek sokszor csak egy-egy tanár/iskola jobban elterjedt ideológiáját azonosítják. Egyes iskolák/tanárok más-más véleményen vannak arról, hogy milyen stíluselemek tartoznak egyik vagy másik kategóriába, de leginkább az derül ki, hogy minden táncos/tanár pontosan azt ért alatta amit akar. Az ilyen kategóriáknak csak egy-két jól meghatározható azonosítója van, amiből következik, hogy a stíluson belül a formavilág igen változatos.)

A 1910-es évek végére egy Carlos Gardel nevű, addig főleg argentin folkot éneklő előadó a "Mi Noche Triste" c. dallal új korszakot indít el. A Mi Noche Triste az első olyan dal, amely nem követi az addigi tangó vidám, humoros és sokszor obszcén szövegeit és zenei hangulatát, hanem egy szomorú, kesergő, szerelmi bánattal küszködő fiatalembert mutat be, amint italba fojtja a bánatát. Ez a kép azonnal megnyertei a közvéleményt és rányomta bélyegét a későbbi tangókra. Ez az a stílus, amire a ma embere rávágja, hogy "tangós". A korai tangók szövegei főleg az utca emberéről, főleg egyes szám első személyben íródtak, egyszerű témákról. Egyes - azóta többnyire már elfelejtett - régi tangók szövegei pajzánok, vagy egyenesen vulgárisak voltak olyan címekkel, mint pl. "A muff" vagy a "Kétszer úgy hogy ki sem veszem".

Az említett Carlos Gardel személye egy külön cikket is megérne, itt csak annyit említenék róla, hogy ő latin-amerika Elvis Presley-je, vagy Nat King Cole-ja. A huszas évektől vált a tangó a specialitásává, és több mint 900 tangót rögzített lakklemezre. A tangódal (tango cancion) elnevezésű zenei műfaj atyja. Az ő előadásmódja és népszerűsége miatt fogadta a tangót sajátjává egész Argentína (és nem csak a főváros). A huszas és ötvenes évek közötti időszakot szokták a tangó aranykorának hívni. Ekkor egymás hegyén-hátán nyíltak a tangószalonok, táncházak, sőt a negyvenes években még stadionok, sportpályák is helyt adtak ún. milongáknak.

Itt egy kis kitérővel meg is magyaráznám ennek a szónak a sokféle értelmét. A milonga egyik és első jelentése egy főleg dalban előadott zene stílus, amely az argentin népfolklór része volt az 1850-es években (később ezt a "campera" jelző hozzáadásával különböztették meg a szó más értelmezéseitől). Jelenti azt a táncot, amelyet még az egységes tangó műfaj kialakulása előtt a sokféle népzenei motívum összeolvadása során táncoltak a század második felében (az ún. "városi" milonga). A harmadik - egyik legtöbbet használt - jelentése: "az a hely ahol tangót táncolnak" (főleg XX.sz.-i környezetben hívják így a rendszeres tangó-esteket, össztáncot). Negyedik jelentése egy zenei műfaj (és a hozzá kialakított tánc), amely 1927-ben "újrafeltalálnak". Ez a tangó korai, "eredeti", autentikus formáját volt hivatott újra életre hívni - persze úgy, ahogy azt a huszas évek végén elképzelték. (Hangsúlyozom, már 1913-ban is homályos volt ez a kérdés, bár a korai zenéről valószínűleg határozottabb képük volt, mint a korai tánc jellegéről.)

Perón tábornok bukása után, 1955-től a tangó háttérbe szorult. Ennek nagyrészt politikai okai voltak: a populizmustól és nacionalizmustól való félelem (a tangó nemzeti jelkép volt és népszerű), minden olyan elutasítása amit Perón kedvelt (a tábornok a tangó nagy kedvelője és támogatója volt), a tangó munkásosztálybeli gyökereitől való félelem, de volt úgy hogy a gyülekezési tilalom tette lehetetlenné a milongák megszervezését. Mindenesetre gyakorlatilag 1955 és 1983 között a tangó csak a "föld alatt" létezett. Nagyon kevés fiatal tanult meg ezalatt tangózni Argentínában és a világ többi része is túllépett rajta. Egy-két táncos - főleg más táncműfajok képviselői - megkísérelt ebben az időszakban is tangó-szerű koreográfiával sikert elérni, de a tömegek, akik addig töretlenül tangóztak eltűntek a milongákról.

1983-ban az utolsó katonai junta bukása után a tangó újjáéledt. A nemzetközi közönség újra felkapta, Argentínában újra elkezdték tanulni. Sajnos ekkor derültek olyan dolgok, hogy például nincs olyan tangó tanár, aki kezdőket tanított volna valaha is - utalnék itt a tanulás folyamatára feljebb - és az "öregek", akik még az aranykorban táncoltak nem tudtak úgy oktatni, ahogy a fiatalok és a külföldiek elvárták volna tőlük. A mai átlagember számára nem elfogadható hogy 3 évig keményen tanulja ezt a táncot és közben ne táncoljon mással csak a tanárral. Ez persze hatással volt a tánc jellegére, stílusára, így a tangó újra megváltozott és változik azóta is folyamatosan.

Nem szóltam még egy nagy névről - nem véletlenül. Ma, Astor Piazzolla< a Föld északi féltekéjén a legismertebb név a tangóval kapcsolatosan. Bár az ő zenéje kulcsszerepet játszott és játszik abban, hogy a tangó, mint műfaj fennmaradjon és a zenei gyökereket is tényleg a tangóból meríti, de Astor Piazzola zenéje nem tangó. Astor Piazzolla a tangó, a jazz és a komolyzene elegyítéséből alakította ki a zenéjét és soha nem is akart "hagyományos" tangó zenész lenni. Mindig úgy gondolt magára, mint zeneszerzőre, aki saját népzenéjét használja fel, hogy komolyzenei műveket írjon Bartókhoz, Dvorakhoz hasonlóan. Astor Piazzolla zenei stílusát "tango nuevo"-nak nevezte el és bár csak erőszakkal lehet beilleszteni a tangó korábbi fejlődésébe, az idők során - az önbeteljesítő jóslatok működése szerint - ténylegesen örökössé vált.

A tangó a XX. század egyik legnépszerűbb - ha nem a legnépszerűbb - zenei stílusa, amely a közönség társadalmi, etnikai, nemzeti hovatartozástól függetlenül aratott sikereket. Több tízezres mennyiségben írtak tangókat csak Argentínában és Uruguayban, amelyeket együttesek százai adtak elő, így gyanítom, hogy minden más egyedi XX. századi zenei irányzatnál több művet hagyott az utókorra - talán csak a jazz bír hasonló súllyal.

A tangó ideális alapanyag, hogy egzotikum legyen belőle. Ez tette híressé, ez kelti fel ma is az érdeklődést. Ennek megfelelően rengeteg tévhit és mendemonda uralkodik arról, hogy a tangóban mi autentikus és mi nem az. Egy dolgot érdemes azonban leszögezni: ma, tangót abban a formában ahogy az kialakult, senki sem tud táncolni (a zenéről ne is beszéljünk). Sem argentin sem más nemzetiségű. Az összes ma "autentikusként" tanított táncstílus a harmincas-negyvenes évekből származik, vagy még ennél is fiatalabb, egyes tánctanárok által "restaurált" stílus (pl. ún. Canyengue [ejtsd: kánzsenge], amely - állítólag - a tangó 1910-es években népszerű formája volt).